Imagine dining in a European capital where you do not know the local language. The waiter speaks little English, but by hook or by crook you manage to order something on the menu that you recognise, eat and pay for. Now picture instead that, after a hike goes wrong, you emerge, starving, in an Amazonian village. The people there have no idea what to make of you. You mime chewing sounds, which they mistake for your primitive tongue. When you raise your hands to signify surrender, they think you are launching an attack.
Communicating without a shared context is hard. For example, radioactive sites must be left undisturbed for tens of thousands of years; yet, given that the English of just 1,000 years ago is now unintelligible to most of its modern speakers, agencies have struggled to create warnings to accompany nuclear waste. Committees responsible for doing so have come up with everything from towering concrete spikes, to Edvard Munch’s “The Scream”, to plants genetically modified to turn an alarming blue. None is guaranteed to be future-proof.
Some of the same people who worked on these waste-site messages have also been part of an even bigger challenge: communicating with extraterrestrial life. This is the subject of “Extraterrestrial Languages”, a new book by Daniel Oberhaus, a journalist at Wired.
Nothing is known about how extraterrestrials might take in information. A pair of plaques sent in the early 1970s with Pioneer 10 and 11, two spacecraft, show nude human beings and a rough map to find Earth—rudimentary stuff, but even that assumes aliens can see. Since such craft have no more than an infinitesimal chance of being found, radio broadcasts from Earth, travelling at the speed of light, are more likely to make contact. But just as a terrestrial radio must be tuned to the right frequency, so must the interstellar kind. How would aliens happen upon the correct one? The Pioneer plaque gives a hint in the form of a basic diagram of a hydrogen atom, the magnetic polarity of which flips at regular intervals, with a frequency of 1,420MHz. Since hydrogen is the most abundant element in the universe, the hope is that this sketch might act as a sort of telephone number. | Képzeld el, hogy egy olyan európai fővárosban vacsorázol, ahol nem ismered a helyiek nyelvét. A pincér alig tud egy kicsit angolul, de kézzel-lábbal magyarázva végül sikerül rendelned valami olyat az étlapról, amit felismersz, sikerül elfogyasztanod és kifizetned. Most pedig azt képzeld el, hogy egy balul sikerült túrázás végén, az éhségtől félholtan egy amazonaszi faluba vetődsz. Az ott lakó embereknek fogalmuk sincs, hogy miféle szerzet vagy. Az evést utánzó hangokat adsz ki, melyeket ők az általad beszélt primitív nyelvnek vélnek. Amikor pedig a megadás jeleként felemeled a kezed, azt hiszik, hogy megtámadod őket. Közös kontextus nélkül kommunikálni nehéz. A radioaktív területeket például több tízezer évig tilos megbolygatni. Tekintettel arra, hogy az ezelőtt 1000 évvel beszélt angol nyelv a mai angol nyelvet beszélők számára már érthetetlen lenne, a hivatalosságoknak nem kis fejtörést okozott a nukleáris hulladékkal kapcsolatos figyelmeztetéseket létrehozni. Az ebben illetékes bizottságok mindenféle ötlettel előálltak már, hatalmas betonhegyek ráépítésétől kezdve, Edvard Munch „A sikoly” című festményén át, egészen a vészjóslóan kék színre váltó génmódosított növényekig, ám időtálló volta ezek egyikének sem szavatolt. Néhányan ugyanazok közül, akik a hulladéktelepek üzenetein dolgoztak, egy még nagyobb feladat megoldásában, a földönkívüli élettel történő kommunikáció kidolgozásában is részt vettek. Erről szól Daniel Oberhaus, a Wired című amerikai folyóirat egyik újságírójának új könyve, melynek címe: „Extraterrestrial Languages” [Földönkívüli nyelvek]. Semmit sem tudunk arról, hogy a földönkívüliek vajon miképpen fogadnak be információt. Az 1970-es évek elején kilőtt két űrszondával, a Pioneer 10-zel és 11-gyel, két alumíniumlapot küldtek az űrbe, rajtuk meztelen emberalakokkal és a Föld megtalálását segítő hozzávetőleges térképpel – igazán kezdetleges módszer, de még ez is arra alapoz, hogy az idegenek egyáltalán látnak. Mivel annak az esélye, hogy egy ilyen űrszondára rátaláljanak a földönkívüliek minimális, a Földről közvetített fénysebességgel haladó rádióadások valószínűséggel alkalmasabbak a kapcsolatteremtésre. Ám éppen úgy, ahogy egy földi rádiót, a csillagközit is a megfelelő frekvenciára kell hangolni. Hogy fognak az idegenek pont erre a frekvenciára rátalálni? A Pioneer alumíniumlapja a helyes hullámhosszra a hidrogénatom sematikus ábrájával utal, melynek mágneses polaritása szabályos időközönként 1420 MHz frekvenciával oszcillál. Lévén hogy a hidrogén az univerzum leggyakrabban előforduló kémiai eleme, reményeink szerint ez a vázlat egyfajta telefonszámként szolgálhat. |